Találtam. Megosztom hogy a mai fiatalok tudják...Ilyen volt az élet akkor és mi mégis itt vagyunk....
"Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi
Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek.
De tényleg! Gondolj csak bele, az 1980 előtt- előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.
Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se
nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt
bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak
voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok
és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni
mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes
biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a
vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel
sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi
különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem
nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani.
Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.
Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham.
Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a
sárkányfű egyenesági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört
valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem
pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb
elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez
így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (-
Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambonak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!) Étkezési
szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a
halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos
amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól,
amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a
kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára
(ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem
volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég
volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az
édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még
magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen
gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái
telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról,
műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról,
internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Kicsit le
is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem
DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig
lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább
visszaviszem. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk
kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse,
akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet
megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem
hoztak a szülők...
Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a
lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal
harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük
ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak
az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy iratlan szabály, amit
ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig
nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél
bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy
odébb állhatott, és más játékot, más
játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és
szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség
volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket,
és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy
késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha
lehet el se mondtuk.
Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit
jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelőség. Ismertük
ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak."
