"nem mondhatom el senkinek,... Most már csak megnyugvásom útját keresem"

"A régi boldogságom könnyel fizetem,
Most már csak megnyugvásom útját keresem,
Esküszöm rá, nem kell már többé szerelem!

Néhanapján feltör még az elfojtott vágy,
Felbukkan egy kedves arc, s a szívembe vág,
Megremeg a testem-lelkem, de megsegít a józanság,
Nem akarok többé sírni sohase már!"

Sajnálom ...fáj hogy nem tudtam adni. Nem tudtam adni mit szerettem volna, mit kellett volna. Évek alatt gyűjtött sebek mik sosem gyógyultak be igazán. Évek alatt újra és újra felépített romos falak... Tudom... Én hibám. Túlságosan akartam szeretni, túlságosan akartam hogy szeressenek. Túl sok mindent rontottam el. Elbénáztam dolgokat. Sokszor naiv voltam. Túlságosan hittem...hinni akartam. Gyenge voltam mikor erősnek kellett volna lenni... Igent mondtam mikor nemet kellett volna. Sokszor nem mondtam ki amit kellett volna... Hittem hogy vannak dolgok amiket szavak nélkül is lehet érteni. Hittem hogy a szerelem a szeretet elég a boldogsághoz. Néha sok voltam... néha kevés. Ma már tudom.... Be nem gyógyult sebekkel, romokkal a lelkemben, rendezetlen ügyekkel körülöttem, elfojtott gondolatokkal, ki nem mondott szavakkal, csőddel körülöttem... Nem megy. Be kell látnom... tetszik vagy nem.... Egy rakás csőd lettem...minden értelemben. Már nem vagyok teljes értékű sehogy. Így ... Marad a "A régi boldogságom könnyel fizetem,
Most már csak megnyugvásom útját keresem." ......

Miért mondom el ezt így?.... Mert "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek."

Hófehér papír esküvőre hív
Mit érzek - magam sem tudom
Díszes kis levél
Esküvőről ír,
Akit szerettem oly nagyon.

Kissé furcsa még,
Így látni nevét,
A másik mellett olvasom.
Hol a kék ruhám?
Megyek, hogyha hív,
Ezzel még tartozom.

Ref.1: Akkor, igen akkor kellett volna
Megragadni jól a két kezed,
Akkor ez a dal másképpen szólna,
S nem állnék itt most nélküled!

Ünneplő család,
Buzgón gratulál -
A pillantásod megtalál.
Kezedben csokor,
Arcodon mosoly -
Érzem, mit mondanál:

Ref.2: Akkor, bizony akkor kellett volna,
Fordítani sorsunk kerekén;
Akkor ma is épp úgy lenne minden,
Mint, ahogy volt az elején!

Hófehér papír,
Esküvőről szól-
Örvendj derék papírkosár!
Megőrizni kár!
Nem segít, ha fáj -
Utólag mindegy már!

Mit jelent....mit jelentett?....

Nem tudom neked mit jelentett... Talán tényleg csak ennyit?... Volt...Elmúlt...Tovább léptél?... Talán csak hazudod ezt te is magadnak?  Nem tudom... Te dolgod, te érzéseid. Amit tudok... Nekem akkor a Mindent jelentette. Mondhatnáááám... Már nem fáj, túl léptem elengedtelek. Hazudhatnék mosolyt...könnyed békét... Hazudhatnék férfihoz méltó büszkeséget... Nem fáj semmi, nem is fájt sosem... Hazudhatnám. Nem teszem! Bevallom férfiasan őszintén... Még fáj. Fáj hogy így történt, fáj hogy elrontottam, fáj hogy hibáztam...Fáj hogy akkor történt az így , hogy rosszkor találkoztunk...hogy akkor nem voltam...nem tudtam teljes értékű lenni... Fáj és fájt hogy gyötrődtem miatta magammal magamban. ...Fáj hogy nem értettem Te miért nem érted... Még fájni is fog... Meddig? ...Nem tudom. Elengedtelek...Ez tény... Deeee....még hozzád köt egy szál... Mi az? ... Az emlékek a hit...a reménytelen hit. Egy szál csak... Aztán majd egyszer valamikor az is elszakad. Mikor? Mitől?... Ez marad az én titkom egyenlőre. Akkor majd... de csak akkor...úgyis megtudod. Fájni fog majd nekem... rohadtul fog fájni majd akkor. Aztán... az a szál is szépen lassan elporlad majd... elhamvad. Nem marad más csak az emlék pora hamva... Néha majd talán az a "por" a szemebe száll és egy könnycseppet csal vénülő szemembe. Talán... sosem fog úgy csillogni a szemem mint akkor... talán már csak a könnyek csillannak meg benne néha... Azt mondják... Aki menni akar...Hagyni kell. Legyen hát így.... A fájdalom az emlék enyém marad...legalább ennyi megmarad...nekem. Még van egy szál...... majd egyszer elhamvad az is.... majd egyszer....

Mint eltévedt vándor

"Teltek-múltak az évek,... én hittem töretlen reménnyel és vártam a napot. Már nem tudom, milyennek képzeltem el,... és nem emlékszem, mit akartam, .....Csak valami régi álom ízét őrizve bután, ostobán vártam ....., Mint eltévedt vándor kutattam a lehetőségét a boldogságnak."

  "ülök a gödröm alján, csak ülök, és figyelek..
csendet akarok..." és néha tétován körbenézek, hátha... aztán újra csak rájövök.... nincs védőháló, nincs kötél mibe kapaszkodhatnék. Nincs semmi csak a gödör az üresség. Aztán próbálom magam elcsitítani... mivel nincs más... megyek és úgy teszek mintha jókedvem lenne. ..Mintha jókedvemben ülnék a gödör alján. Üres már minden... a nevetés is a mosoly is.  Nekem már nincs erőm, nincs lelkesedésem. Már biztatni sem tudok, mert mivel?...Nincs hitem... Akkor hogyan mást...másokat? Volt idő mikor próbáltam másokat meghallgatni, megérteni, érteni... Néha ha mással nem.. ezzel és némi biztatással erőt adni nekik. Már nincs erőm, már nincsenek szavak, már nincs biztatás... Túl sok fájdalmat, könnyet, bánatot láttam évek során... Már nem megy... Csak hallgatok némán szótlanul bambán és fáj. Fájnak a szavak, fájnak a könnyek. Fáj hogy már nem tudok mit mondani...  Magamnak sem. Másoknak sem. Ülök a gödör alján... néha tehetetlen dühömben ütöm a földet körülöttem, néha kiáltok... De a szavak a kiáltásom már csak kongva hullnak vissza rám... A gödörből már nem hallik ki semmi... néha talán egy hang foszlány. Néha valaki benéz hozzám... mond valami biztatónak, bölcsnek szánt ürességet. ..."süt a nap, virágoznak a fák, csobog a patak, dalolnak a madarak, szálldosnak a pillangók......."... Aztán ...tovább áll. A szavak már súlytalanok, üresek, halkulnak... A mosolyok...a mosolyok... Igen... Azok már üresek.  Csak úgy kényszerből mosoly. Fölállni?... nincs erőm... Elfáradtam. Túl sokszor álltam föl, túl sokszor löktek rajtam vissza a gödör felé, túl sokszor másztam fölfelé a gödörből. Nincs már napfény, virágzó fák, daloló madarak, tarka pillangók... Csak a szürke aszfalt, szürke falak, szürke égbolt, nyirkos párás szürke köd...... és a gödör.