2013. december 3., kedd
A Szív.
"A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, eső áztatta,
csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste.
Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és
ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin
régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből
cseppekben bugyogott a borostyán vörös vér... s lassan hatalmas tócsát
képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és
gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik
felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy
élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül,
mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni.
Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét
mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóborkutyát.
Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg
hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik
árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s
egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől
duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de
félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere... s
osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad
elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!...
féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld
ki óvatosan!... hátha túléli."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)