Elveszett életek.

2014 április 08-án a facebook-on tettem közzé. Azóta nagyot változott az életem, bár a múlt még mindíg nyomaszt, időnként vissza vissza tér és ad egy egy pofont, figyelmeztet..., nehogy "eltévedjek" és azt higgyem hogy... Mert hát ugye... a múltunk vagyunk mi magunk. Tetszik vagy nem, tagadjuk vagy elfogadjuk, akkor is így van ez. 

 - Találtam - Elkértem - Elhoztam .... Csak mert rólam is szól.

"Órák óta megy. Bolyong. Céltalanul.
Nem tudja, hol jár épp. Semmi sem ismerős. És mégis, minden az.
Keres valamit. Valamit, ami elveszett. Vagy tán nem is volt.
Egy árnyas padot, amin megpihenhet.
Egy arcot, amibe belefelejtkezhet.
Egy szempárt, amibe elmerülhet.
Egy mosolyt, ami megmosolyogtatja.
Egy kezet, amiben megkapaszkodhat.
Egy vállat, amire ráborulhat.

De nincs, sehol sincs.

Körülötte leszegett fejű emberek sietnek a semmibe.
Boldog, összesímuló párok lebegnek tova.
Gyermekeikkel fogócskázó anyák nevetve szállnak a múló időben.
Autók suhannak, bűzt és zajt árasztva.
Minden él, lüktet, harsog.

Csak ő halott.
Csak őt nem látja senki.

Pedig itt van. És megy. Tovább. Lázasan keresve, ami " nincs sehol ". Belenézve minden arcba, kikutatva minden zugot. Üressé vált szívvel, aggyal, monotonon lépdelve. Már nem érzi a fáradtságot, nem hallja üres gyomra korgását.
Csak a zakatoló hangot a fejében:
- Meg kell annak lenni! Muszáj megtalálnod!

Lassan átveszi a ritmusát. Ütemére lépdel. S motyogja maga elé, monoton elhaló hangon.

- Elvesztett valamit? Segíthetek?

- Csak az életem. Az én életem!"