Online nosztalgia

Nosztalgiáztam kicsit. Igaz, csak így online térképen, de így is jó volt végigjárni ifjúságom helyszínét. Nagyatád. Ott kezdtem a hivatásomat pályakezdőként. Majdnem ott ért véget a pályafutásom, majd pár Embernek köszönhetően ott értem el életem legnagyobb, legszebb sikereit is. Egy Embert mindenképp meg kell említsek közülük...Ő egyetlen lépésével sokat tett azért hogy én hivatásos katona maradjak és sikeres... Ander István őrnagy. ... Máig minden tiszteletem az övé. Ő egy kedves, csendes, mindig mosolygós, csupa jóindulat EMBER, Parancsnok volt. Ő vette észre először hogy bennem sokkal több van, mint amit addig mások meglátni akartak. Aztán még valaki... Kozma Miklós alezredes úr. -Kőkemény parancsnok. Fura egy viszony volt a kettőnké. A folyamatos "szekírozásával", megkülönböztető kiemelt rám figyelésével, bizalmával erőt, hitet adott nekem. Katona maradtam, Katona lettem...sikeres és jó. ... Köszönöm nekik! Ander István őrnagy és Kozma Miklós alezredes urak. Még pár nevet említhetnék, de ők ketten voltak a meghatározóak hogy én hivatásos katona maradjak és jó parancsnok, sikeres legyek.
-Aztán Nagyatád...Ott lettem Apa, ott született első fiam Richárd. Akkor még nem tudtam milyen apa akarok lenni, csak azt tudtam,...milyen nem. Azt hiszem...bár erre csak a Fiaim adhatnak hiteles választ..., talán sikerült jó apának lennem.
Nosztalgiáztam. 

30 év romjai és egy, illetve három város.

Namaste! smile hangulatjel ( hűűű de rég kezdtem így ) Szebb estéket kívánok! péntek óta időnként elfog az írhatnék vágy, osztán hogy neki kezdenék izibe el is száll. Politikárul nem írok. ( ha esetleg észre vételeztétek...arrul egyre kevésbé írok, alig neha szólok hozzá ) Hányási meg lődözhetnéki ingerem támad tüle na. 
-Szojval írhatnék,...izzé..., közölhetnék vágyam keletkezik neha péntek óta, merthogy.... Merthogy voltam Kaposváron a héten. Múlt szombaton mentem, csütörtökön jöttem. Előző életünk ( Richárd fiam 29, Dávid fiam 24, enyém 30 évnyi ) romjai egy részének ( marad még így is ki tuggya meddig...) eltakarítása volt a cél. Ültem egyedül a nagy csöndben este a romokat bámulva a szobában és végig gondoltam azt a 30 évet... Nem így terveztem, nem így álmodtam..... Aztán sétáltam is egyet a városban, közben gondolkodva az ott töltött 24 éven. ... Énekelhetném az EDDA-val..."Mindent itt hagyok, mit -Kaposvár- adhatott,
Igen, holnap, holnap indulok.
Igen, elhagyom a várost, elhagyom, ha nem fogad magába." Merthogy Kaposvár és én valahogy valamiért sosem tudtunk összebarátkozni. Sosem éreztem otthonomnak, csak egy helynek ahol lakunk, dolgozom... Valahogy olyan hideg rideg jellegtelen személytelen egyéniség nélküli depis volt nekem az a város. Mondhatom...Életem legpocsékabb 24 éve volt mindazok ellenére, hogy közben piszok nehézségek közt felneveltem kettő csodálatos fiamat. Mindazok ellenére hogy az ottani beosztásomat szerettem és jól éreztem magam benne. ... még a egy kettő némely főnökeimmel való "küzdés" ellenére is. Még a ...na a volt kollégáimról egy kettő tisztelet a kivételnek kategória kivételével inkább most nem..... 30 év...1985 - 2015 ...1985 - 1990 Nagyatád. 1990-1991 Nagykanizsa. 1991 - 2005 Kaposvár 2005 - 2015 Kaposvár. .......... 
További szebb estéket kívánok!

ui.
Kaposvár az a város ahol túl sokat veszítettem és túl keveset nyertem. Kaposvár az a város, ahol egész életem során annyi gerinctelen talpnyalóval mint ott..., még nem találkoztam sehol máshol.

Elveszett életek.

2014 április 08-án a facebook-on tettem közzé. Azóta nagyot változott az életem, bár a múlt még mindíg nyomaszt, időnként vissza vissza tér és ad egy egy pofont, figyelmeztet..., nehogy "eltévedjek" és azt higgyem hogy... Mert hát ugye... a múltunk vagyunk mi magunk. Tetszik vagy nem, tagadjuk vagy elfogadjuk, akkor is így van ez. 

 - Találtam - Elkértem - Elhoztam .... Csak mert rólam is szól.

"Órák óta megy. Bolyong. Céltalanul.
Nem tudja, hol jár épp. Semmi sem ismerős. És mégis, minden az.
Keres valamit. Valamit, ami elveszett. Vagy tán nem is volt.
Egy árnyas padot, amin megpihenhet.
Egy arcot, amibe belefelejtkezhet.
Egy szempárt, amibe elmerülhet.
Egy mosolyt, ami megmosolyogtatja.
Egy kezet, amiben megkapaszkodhat.
Egy vállat, amire ráborulhat.

De nincs, sehol sincs.

Körülötte leszegett fejű emberek sietnek a semmibe.
Boldog, összesímuló párok lebegnek tova.
Gyermekeikkel fogócskázó anyák nevetve szállnak a múló időben.
Autók suhannak, bűzt és zajt árasztva.
Minden él, lüktet, harsog.

Csak ő halott.
Csak őt nem látja senki.

Pedig itt van. És megy. Tovább. Lázasan keresve, ami " nincs sehol ". Belenézve minden arcba, kikutatva minden zugot. Üressé vált szívvel, aggyal, monotonon lépdelve. Már nem érzi a fáradtságot, nem hallja üres gyomra korgását.
Csak a zakatoló hangot a fejében:
- Meg kell annak lenni! Muszáj megtalálnod!

Lassan átveszi a ritmusát. Ütemére lépdel. S motyogja maga elé, monoton elhaló hangon.

- Elvesztett valamit? Segíthetek?

- Csak az életem. Az én életem!"