"Mondd apa!
A katonák ugye sosem sírnak?
Nem fiam.
A katonák csendesen lehajtják a fejüket,
hogy ne lássa senki a könnyeiket.
Fájdalmukat a szájuk szélébe harapják,
de hogy nekik is fáj, azt nem mutatják.
Zokogni csak akkor fognak,
amikor majd egyedül maradnak.
Minden, mi nem fért bele némán potyogó könnyeikbe,
a magány takarásában tör majd a felszínre.
És ha néha azt hallod katona dolog,
Te tudni fogod, ha nem látja senki, fájdalmában a katona is zokog.
De mi mind azt mondjuk, hogy minket nagynak, és erősnek lássanak,
Nem fiam, a katonák sosem sírnak."
