"nem mondhatom el senkinek,... Most már csak megnyugvásom útját keresem"

"A régi boldogságom könnyel fizetem,
Most már csak megnyugvásom útját keresem,
Esküszöm rá, nem kell már többé szerelem!

Néhanapján feltör még az elfojtott vágy,
Felbukkan egy kedves arc, s a szívembe vág,
Megremeg a testem-lelkem, de megsegít a józanság,
Nem akarok többé sírni sohase már!"

Sajnálom ...fáj hogy nem tudtam adni. Nem tudtam adni mit szerettem volna, mit kellett volna. Évek alatt gyűjtött sebek mik sosem gyógyultak be igazán. Évek alatt újra és újra felépített romos falak... Tudom... Én hibám. Túlságosan akartam szeretni, túlságosan akartam hogy szeressenek. Túl sok mindent rontottam el. Elbénáztam dolgokat. Sokszor naiv voltam. Túlságosan hittem...hinni akartam. Gyenge voltam mikor erősnek kellett volna lenni... Igent mondtam mikor nemet kellett volna. Sokszor nem mondtam ki amit kellett volna... Hittem hogy vannak dolgok amiket szavak nélkül is lehet érteni. Hittem hogy a szerelem a szeretet elég a boldogsághoz. Néha sok voltam... néha kevés. Ma már tudom.... Be nem gyógyult sebekkel, romokkal a lelkemben, rendezetlen ügyekkel körülöttem, elfojtott gondolatokkal, ki nem mondott szavakkal, csőddel körülöttem... Nem megy. Be kell látnom... tetszik vagy nem.... Egy rakás csőd lettem...minden értelemben. Már nem vagyok teljes értékű sehogy. Így ... Marad a "A régi boldogságom könnyel fizetem,
Most már csak megnyugvásom útját keresem." ......

Miért mondom el ezt így?.... Mert "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek."